2011. november 24., csütörtök

A "pilgrim"-ek története

Anglia földjén élt egy zarándokoknak (pilgrimeknek) nevezett kis csoport. Szomorúak voltak, mert Anglia királya nem engedte nekik, hogy a maguk módján imádják Istent. Úgyhogy a pilgrimek becsomagoltak és elköszöntek a hazájuktól, a barátaiktól és a már ismerős környezetüktől.

Egy enyhe őszi napon hajóra pattantak és útra keltek egy új világba, Amerikába, a nagy óceánon túlra. Más családok is jöttek. Együtt reménykedtek abban, hogy szabadságot és egy jobb életet találnak.
Több mint száz ember nyomorodott be egy kis fa hajóba, aminek Mayflower (Májusi virág) volt a neve. 22 gyerek is volt közöttük. Az útjukra csak a legegyszerűbb ételeket vitték, például sajtot, kenyeret, szárított babot és sózott húst.



Napokon keresztül semmi mást nem láttak a zarándokok, csak a végtelen óceánt és az eget. Csak mentek és mentek, ha esett, ha fújt, majd hatvanhat nap után meghallották azokat a szavakat, amiről álmodtak hosszú ideig:
- Föld, föld! 

Egyre jobban megközelítették a szárazföldet, amíg annyira sekély lett a víz, hogy már nem tudtak továbbmenni. Kidobták a horgonyt egy békés kikötőben, körben fehér, csillogó homok volt mindenütt.  Sűrű erdő volt a parton mindenfelé. Nem voltak falvak és nem voltak házak. Embernek nyoma sem volt. A zarándokok kieveztek a partra, hogy felfedezzék ezt a rejtélyes helyet. A férfiaknál volt fegyver. Úgy hallották, hogy Amerika tele van vadállatokkal és indiánokkal.  

Néhány felfedezéssel töltött nap után találtak egy szép helyet. Itt akarták felépíteni az otthonukat. Plymouthnak hívták. Amíg néhányan őrködtek (az indiánokat lesve), addig a többiek építették a házakat. Az első épület hosszú, lapos és nagyon egyszerű volt, ez egy közös ház lett, mindannyian osztoztak rajta. Egyre hidegebb és sötétebb lett, gyorsan kellett dolgozniuk. Jött a tél!

És egy szörnyű tél volt!  Voltak vaksötét és szörnyű hideg napok, sokkal hidegebbek, mint Angliában. Hó, eső és erős szelek rongálták meg a közös házat és a kis hajót. A pilgrimek összebújtak, hogy megmelegedjenek, próbálták túlélni a telet azzal az étellel, amit hoztak az útra. Sokan betegek lettek és meghaltak.

Mire eljött a tavasz, már csak ötvenen voltak, a legtöbben gyerekek. Mit csináltak volna, ha az indiánok megtámadták volna őket? Biztosan túl gyengék lettek volna ahhoz, hogy védekezzenek.

Aztán egy nap érkezett egy indián. A zarándokok soha sem láttak ilyen közelről indiánt, nagyon féltek. De ez az indián békés szándékkal jött. Samosetnek hívták.
Egy-két nappal ezután még több indián jött a faluba a törzsfőnökük vezetésével, körülbelül hatvanan voltak. A zarándokok és az indiánok békét kötöttek, nemcsak azt ígérték meg, hogy nem bántják egymást, hanem azt is, hogy segíteni fognak egymásnak. Az indiánok egyike, Squanto különleges barát lett. Sok mindent elmondott a pilgrimeknek… hol található a legjobb hal… hogyan menjenek át biztonságosan a sötét erdőn, hol lehet találni mogyorót, bogyót és vadnövényeket.

És Spuanto megmondta hogyan ültessenek el egy csodás, új ételt, a kukoricát. Minden mag mellé tettek egy halat, hogy gyorsabban nőjön a kukorica. Az első nyáron az új világban a pilgrimek halásztak, vadásztak és növényt termesztettek.
Építettek több házat, hogy legyen hol lakniuk és építettek raktárakat, hogy tudják tárolni a készletüket. A gyerekek dolgoztak, kalandoztak és játszottak néhány egyszerű játékkal.

Amikor eljött az ősz, a pilgrimek örvendeztek, hogy mennyi kukoricájuk, tökük, borsójuk, babjuk volt. Annyira örültek a jó termésnek, hogy meg akarták ünnepelni. Tudták, hogy nem élhették volna túl az évet az indiánok segítsége nélkül, úgyhogy a pilgrimek őket is meghívták a lakomára. Kilencven indián jött el. A pilgrimek és az indiánok három napig ettek, ittak, táncoltak és játszottak együtt.

Hogy emlékezzenek rájuk, Amerikában minden november utolsó csütörtökén megünneplik a hálaadást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése